Megszelidíteni a vad tenger hullámait

Megszelidíteni annyit tesz, megismerni…

Mindenhol és mindig megemlítem kiktől tanulok és most ismét egy olyan alkotással állok elő, amit attól a hölgytől tanultam, akinek köszönhetem, hogy egyáltalán megismertem az akvarellt. Tina Rajztanodája tele van csodával. Bármit tanulhatsz és mindent. A hétvégi foglalkozáson Tina éppen azt mutatta meg hogyan lehet a hullámokat megfesteni akvarellel. Bevallom, magam, egyedül ennek biztos hogy nem álltam volna neki, de így segítséggel varázslatos dolgok születtek. Lenyűgöző volt látni a csoportot, ahogyan mindenki másképp, mégis csodás, igazi vad tengert festett.

Sokszor éppen csak arra  akis lökésre, segítségre van szükségünk, hogy valaki fogja a kezünket és segítsen átmenni a zebrán, mégha látjuk is hogy zöld a lámpa…

Először amikor végignéztem a többiek rajzát mind nagyon tetszett, aztán elolvastam a jü tanácsokat kommenteket és végül néztem meg a videót… kezdett összeállni és már más szemmel néztem a rajzokat, de leginkább a sajátommal voltam kritikus. Szerintem minden hibát elkövettem amit csak lehetett és sok felismerésem lett – a nem mindegy milyen papíron, milyen eszközökkel dolgozunk – tekintetében. Nehezen ment a szín visszaradírozása, egyszerűen nem ment olyan könnyedén, mint a videóban láttam… de azért nem adtam fel, végül 8szor!!! rajzoltam meg. Imádtam. Így tanul az ember, gyakorlással. Nem baj ha hibázunk, nem baj ha nem tökéletes, de csak elindulva az úton lehet vélba érni.

Sokat gyakoroltam:

 

És a végeredmény:

 

Istanbul

Az Istambul képének megrajzolásában legnehezebb magának az épületegyüttesnek az arányos másolása volt, ill. festésénél az árnyékok helyes meghatározása. A csillanó részeket én szeretem eleve kihagyni, de nagy segítség ha a végén a fehér filccel vagy festékkel plusz csillanásokat tudunk varázsolni a megfelelő helyekre.

Ezt rajzoltam én.

… és ez volt Aradilla referenciaképe:

Nyári tájkép

A nyári tájkép vonalait nem különösebben nehéz megrajzolni, ami a képben érdekes az a tenger, a homok és a ház árnyéka ami megjelenik ill. a felhők. Nagyon érdekes, hogy mindenki másképpen fest – hogyan is tudnánk egyformán, milyen unalmas lenne… – más a sorrend és egy feladatot többféleképpen is meg lehet közelíteni. Jó látni egy mintát, addig amíg az embernek nem alakul ki ösztönösen egy érzés, az ecsetkezelés, stb.

Ezt rajzoltam én.

… és ez volt Aradilla referenciaképe:

Persze van még mit tanulni, na de ugye nem a cél a fontos, hanem az út… …ezzel nyugtatom magam, amikor elégedetlen vagyok a rajzommal.

Templomos lovagok

Amikor 2019 elején nagy lelkesedéssel csatlakoztam Alicia Aradilla patreon programjához, még nem gondoltam, hogy az életem hamarosan olyan fordulatot vesz, hogy mindenre lesz időm csak az alkotásra nem. A saját magam osztom be az időm vállalkozói létből újr aalkalmazott lettem és legkevésbé volt ráhatásom az időre. Amikor fáradtan hazaértem esténként a család és a háztartás után legkevésbé jutott eszembe hogy festegetnék…

De, köszönhetően a vírusnak, áttételesen ugyan elvesztettem az állásom, de újra vállalkozó lettem, amikoris amellett hogy csinálom a dolgom, weboldalakat készítek, rajzmeditáció tanfolyamokat tartok, webshopot tartok fenn – végre újra tudok hódolni ennek a szenvedélynek. Mert ezt nem lehet elfelejteni max. kis időre szüneteltetni, a parázs ott van, és bármikor lángra lehet lobbantani.

Az idő alatt amíg nem gyakoroltam rengeteg új tananyag került fel Alicia oldalára így bőven tudtam választani. Ez a templomos kép (Ho Chi Minh Cathedral, Vietnam) nem volt túl bonyolult, az erejét az adja a képnek hogy az árnyékolás igen alapos, a fények fehér filccel a végén ki vannak emelve. Azt szeretem Alicia akvarelljeiben hogy erősen egyszerűsít (ami ugye az útinapló alapja), nem a realisztikus megjelenítésre koncentrál, hanem jelzésértékkel mutatja meg, hol mi van.

Mutatom az eredetit is:

Fények az erdőben…

Fények az erdőben… ez volt a címe annak a tanfolyamnak, amivel az idei évet ünnepeltem meg. Tina egy újabb lépésről lépésre megmutatós videója nyomán…

Aki kedvet kap, hogy megtanulja az akvarell alapjait és tovább fejlődjön, íme a Tina rajztanodájának az oldala: kreativonismeret.hu

A rajzos vidéki Anglia

Vidéki Anglia – útinaplós szemmel…

Aki ismer tudja, hogy az útinaplózás egy igazán különleges helyet foglal el az életemben. Nem tudok elég hálás lenni, hogy végül Tina által találkoztam ezzel a műfajjal. Ez egy olyan hobbi, amit bárhol, bármikor lehet űzni, művelni.

Amikor – lassan már több mint 3 éve – megismertem az útinaplózást, folyton csak rajzolni akartam, aztán voltak időszakok amikor több, s volt hogy kevesebb idő maradt rá. De a parázs mindig ott van, és elég egy kis szikra és újra hatalmas lánggal ég a tűz.

Nincs ez máshogy most sem, ugyanis június óta nem otthonról dolgozom, így valóban lecsökkent az az idő, amit ennek a hóbortomnak tudok szentelni. De mégis, amikor jelentkeztem Tina Rajztanodája által meghirdetett “Vidéki Anglia” útinaplós kiruccanására, tudtam, hogy ez lesz a szikra, ami fellobantjaazt a parazsat, ami ott van mélyen szűnni nem akaró módon.

Ezek az utak persze nemcsak a rajzolásról, a városnézésről szólnak. Sőt, valóban egy csapat formálódásáról, mások megismeréséről, egy új látásmódról, amit a másik ember szűrőjén keresztül megtapasztalt nézőpontok alakítanak. Ez a program már tavasszal is meghirdetésre került és a szuper társaság miatt szerettem volna akkor részt venni, de így utólag nem bánom, hogy így végül sok új, értékes embert ismerhettem meg.

Na de miről szólt a program és hogyan telt el ez az október eleji 5 nap?

Előkészületek és az utazásnapja… 10.02.

Az egész úgy kezdődött, hogy már júniusban lefoglaltuk a repülő és buszjegyeket, hogy bebiztosítsuk magunknak a helyeket. Akkor még nem tudtam ill. nem realizáltam, hogy a nagy sietségben elrontottam a foglalásomat, és az odautat október 2 helyett szeptember 2-re foglaltam… Hiába kaptam az indulást megelőző napokban értesítést a becsekkolásra, meg se nyitottam a levelet, hisz láttam a feladót, ó mondom ez még ráér. Ritka alkalmak, de úgy alakult, hogy a férjem is elutazott pontosan ebben az időszakban – igaz ő a meleg Szardíniára -, így megbeszéltük, hogy együtt utazunk a reptérre. Pár nappal az utazás előtt ő nézte meg a repülőjegyem és kérdezte, hogy valóban szeptemberben akartam-e utazni? Aztán kiderült a BritishAirways szabályzata szerint ha nem csekkolsz be az odaútra akkor elveszik a visszaút is, hiába későbbi dátum… Egy világ dőlt össze bennem, és az volt az első reakcióm, hogy hagyom az egészet a …csába és itthon maradok. Aztán többen is jelezték, hogy jó nagy hülye vagyok ha hagyom az eddigieket is elveszni és akkor rájöttem, hogy igazuk van, nem kell tovább büntetni magam. Így megvettem újra két jegyet, fapadost persze, és így külön utazva a csoporttól (metróval átszelve fél Londont jegyérvényesítést elfelejtve, végül ellenőrnek bűnmegbánón megmagyarázva bármit megteszek grimasszal végül legyintve elengedve…), de végül a Heathrown beértem a csapatot, ahonnan busszal irány a szállásunkra a vidéki Chippenham-be.

Imádom az olyan szállásokat, amik betekintést engednek az ott lakók életébe. Na ez is egy pont ilyen viktoriánus korabeli ház volt, gyönyörűen berendezve, antik darabokkal, fényképekkel a falon és mégis minden kényelmet kielégítő modern technikákkal és kényeztetéssel. A házigazdák ajándékcsomaggal és frissen sült kenyérrel várnak.

A nyolc lakóból párosával elfoglaltuk a szobáinkat majd egy városfelfedezős séta utáni közös ismerkedős vacsorával zártuk a napot, felkészülve a másnapi kalandjainkra. Különleges, ahogy összeáll egy csapat, miért pont velük utazol, milyen meglepetésekben lesz részed, kinek kire van szüksége, kivel fogsz még találkozni ezután is és ki lesz rád nagy hatással és sorolhatnám milyen kérdések kavarognak menet közben a fejemben. Az már csak hab a tortán, hogy szobatársammal egyébként húsz évvel ezelőtt néhány évet egy egyetemen töltöttünk és rengeteg közös ismerősünk van.

Bath és Jane Austen látogató központ 10.03.

Bevallom nem vagyok egy filmőrült és a klasszikusokat sem feltétlen ismerem olyan mélyrehatóan, mint sokan, de azért nagy érdeklődéssel indultam neki a napnak. A szendvicskészítés kidobott időnek és energiának tűnt utólag, hiszen majdnem érintetlenül visszaért a hűtőbe, ami másnap is az induló csomag részét képezte. Bath gyönyörű kisváros, csodaszép épületekkel, parkokkal. Alig haladunk, mert minden sarkon fényképezünk, hiába hasonlítanak az épületek, mindegyik mégis más. Hol az ablakba kirakott sportcipő, hol egy elszaladó mókus, hol egy gyönyörű belsőkert vagy éppen az édességgel megrakott kirakat ingerel kattintásra. Útközben nincs idő rajzolni, hiszen időre megyünk, nyitásra ott kell legyünk. Sebaj, jók lesznek még a képek, a szerencsések megrajzolásra kerülhetnek.

Nyílik az ajtó és Jane Austen kilép az utcára. Ja nem ő, hanem az élethű mása, amit a legtöbbet fotózott férfi tessékel előre igazán korabeli ruhában. Nagyon vicces és látszik, hogy az idő vasfoga vele is kezd elbánni, de a jókedve mit sem halványodik ott tartózkodásunk alatt sem.

Előadást hallunk a Austen családról, a testvérekről, a szülőkről, a regényekről, vándorlásaikról, és egyáltalán mindenről, amit tudni lehet, az itt elhangzik vagy a tablkon, bemutatófilmeken elérhetővé válik. A szalonban lehetőségünk nyílik ezeket a korabeli ruhákat felpróbálni és nem éppen mindennapi kinézetünket megörökíteni. Először NEMet akarok mondani, aztán megenyhülök, és NEMet váltok, és én egy pillanatra férfivá avanzsálom magam… Aztán kipróbáltuk a korabeli írószerszámot, a madártollat is.

A többiek szerencsére bevállalósabbak és így tényleg készül néhány nagyon vicces kép… Darcyval… aztán találkozunk a teaházban is… ahol a scone-t, vagyis édes pogácsát vagy teasüteményt nem lehet kihagyni. Vajasan, lekvárral kenve… mindegy csak hizlaljon… Ennyit az elcsomagolt szendvicsekről… azok említésre sem kerülnek, valahol a táska alján formálódnak, érnek, hogy aztán másnap még nagyobb reményekkel kerüljenek be újra az uticsomagba.

Az első rajz, na végre a teaházban elő lehet venni a “felszerelést”. Magunk között senki nem néz idiótának, mert itt az a közös bennünk, hogy mindenki rajzol, ezért ezzel a kipakolással nem botránkoztatunk meg senkit. Eleinte amikor elkezdtem rajzolni, bevallom rendesen szétnéztem, nehogy lássa valaki mihez készülődök, de mára már megszoktam a kérdő vagy épp érdeklődő pillantásokat. Sőt sokan odajönnek hozzám és ez egy belépő egy jó beszélgetéshez.

A délutánt a közeli Prior Park kertjében töltjük,

 

ahol pazar kilátás nyílik a Paladian hídra, amit tüstént lerajzolunk, éppen az eső előtt be is fejezzük a műveket.

Hazafelé más útvonalon megyünk, hogy még több látványt magunkba szívjunk, és végleg eldöntsük, hogy ide még egyszer tutira visszajövünk…

A vonat a visszaúton is tele volt, ahol feltűnő volt a rengeteg laptopon dolgozó utazó. Bizonyára hozzá vannak szokva a hosszabb ideig tartó ingázáshoz és legalább kihasználják az amúgy kukába dobott időt (itt jegyzem meg, hogy miközben írom ezt a beszámolót, utazok a vonaton és a kis laptomon pötyögöm a karaktereket, hogy minél hamarabb készen legyek…).

Az este sem telik eseménytelenül, hiszen előkerülnek az útinaplók, a festékek és ceruzák, és egy éjszakába nyúló beszélgetős, rajzolós, nevetgélős csapatépítésbe torkollik.

Vagy ez volt az az este, amikor spagettit főzttünk és a csodálatos étkezőben költöttük el közösen a vacsorát? Ki emlékszik már…

Az éjszaka jól telik, annak elllnére, hogy az ablak nem záródik (de legalább természetesen szellőzik) és a közös takarón is megosztozunk. Az új élmények hatása alatt forgolódok és korán kelek. Hogy ne zavarjam a szobatársam lemegyek a konyhába, de ha már ott vagyok tolok egy kávét, és ha már felébredtem előveszem az útinaplóm. Valamit még megrajzolok…. észre se veszem és megreggeledik, lassan indulni kell, leszállingóznak a többiek is.

Lacock és Castle Combe 10.04.

Busszal indulunk útnak első állomásunk, a festői Lacock városkája felé. Város? Á, nem tudom itt hogy hívják a településeket, a 3 fő utcájával lehet hogy inkáb falunak kellene hívni. Mérete ellenére egy igazi kis ékszerdoboz, ahova érkezünk. Az Abbey csak 10.30-kor nyit, a pékség 10.00kor így sétálunk egy kicsit a csodaszép utcákon. Mint megtudjuk itt játszódott jó néhány jelenet a “Büszkeség és balítélet” c. filmben. Pózolunk a pékség és az a ház előtt, ahol Harry Potter is elsétált már előttünk néhány galaktikus évvel ezelőtt. Nem sok élet van az utcán, ami nem feltétlen a szemerkélő esőnek tudható be. A templomot egy mogorva macska őrzi, aki mintegy hívogat minket, hogy meg legyen  a napi látogatószám. Mintha annak arányában kapna elemózsiát.

A pékségben feltöltődünk a helyi ízekkel, ahol a pékné ruhája kifogástalan, méltán tükrözi a kor és a hely szellemét. Mintha visszaugrottunk volna az időben. Egy lovas komótosan elsétál az utcán, ajándékot hagyva a találkozás emlékére.

Végre megnyitja kapuit az Abbey, aminek nemcsak az élmény miatt örülünk, hanem mint lehetséges visszavonulásra tekintünk a szűnni nem akaró eső elől.

Küldetéssel érkezünk. Már az út előtt kaptunk házi feladatot. Egy képet, amin Harry Potter és Dumbledore az egyik teremben hmmm. Beszélgetnek? A feladat az volt, hogy felismerjük a helyszínt és próbáljunk egy hasonló képet csinálni, ami ugyanolyan szögből készül mint az eredeti. Azért nem rakom fel a képet, mert nem akarom elvenni a lehetőséget azok elől, akik később választják majd ezt a programot. De jelentem, szuperül megoldottuk a feladatot. Rengeteget fényképeztünk, olyan célzattal, hogy ha lesz idő, majd megrajzoljuk. Csodaszép ablakok, mintázatok és kialakítások…

Visszaindulunk Chippenhambe, ahol éppen annyi időnk marad, hogy megebédeljünk. Ha már itt vagyunk egy helyi fishandchips-est keresünk, ahova be is ülünk. Pont van hatunknak hely, igaz az olajos halszag nem éppen vendégmarasztaló, dehát ez is hozzátartozik az élményhez. Ez már a harmadik napunk, alakul a csapat, beszélgetünk,

nevetgélünk, egyre inkább megnyílunk egymásnak. Valaki mesél valamit, ami meghat mindenkit és a könnyeinkkel küszködünk. Valami nagyon finom energia járja át a körünket, valami egység, valami különleges és egyben megható.

Hirtelen közelebb érezzük magunkat egymáshoz, olyan mintha hatalmas gátak szakadnának fel, mindenkiből előbuknak élmények, sérelmek, nehézségek. Azt érzem, hogy jó itt, jó együtt, jó megismerni ezeket az embereket, jó egy csapatnak lenni. Ezzel az új egységérzéssel lépünk ki az étterem ajtaján és csak abban bízunk, hogy az iszonyatos halszagunk ellenére felengednek minket a buszra.

Kisvártatva egy másik busszal jutunk el ha lehet így mondani még festőibb Castle Combe városkájába. Itt még három utca sincs, viszont van egy gyönyörű hotel kerttel és hatalmas parkkal és szintén filmes helyszínekkel. Hosszas tanakodás után megtaláljuk a Poirot filmekből ismert házat (az erős hogy megtaláljuk, mert a ház előtt állva forgolódunk kérdőn, hol lehet a ház… na hol… pont előtte állunk… fénykép elővesz… na csak ez lehet….)

Ma ismét egy teaházban landolunk és cream tea-t kérünk, ami annyit jelent, hogy a tea mellé felszolgálják a scone-t is. Alig marad időnk a buszindulásig, így belapátoljuk a sütit, a tea egy része ott marad. Ez az út nem éppen a fogyókúráról szól, de hát ezt nem is ígérte senki…

Viszont maga a látvány mégis megéri eme önfeláldozást. Csoport és egyéb képek tömkelege készül, szinte lépésről lépésre haladunk hisz mindenhol van valami különleges, megörökítendő jelenet. Tünde a legkattintósabb menyecske, akinek visszanézve a képeit, tényleg megérte a lemaradás, sokszor olyan részletet látott meg, ami nekem biztosan elkerülte a figyelmemet.

Este hazaérve megint előkerülnek a rajzfüzetek, ahol egymást segítjük, tantjuk miközben remekül érezzük magunkat.

Avebury 10.05.

A mai nap kicsit hosszabb utazással indul, egy vonatút után a buszos folytatással érkezünk meg Avebury-be. Még egy kis ékszerdoboz. Bejutunk a Manor and Garben udvarházba. Az épületen belül minden szoba látogatható és kipróbálható, minden megfogdosható. A berendezések eredetik, némileg felújítva, mintha megint ugrottunk volna egy évszázadot vissza az időbe.

A kert gyönyörűséges, konyhakerti növényekkel megspékelve.

Az eddigi legszebb teaházba érkezünk, ahol a nap levesét kóstoljuk meg, ami persze megörökítésre kerül később az útinaplóba, mégpedig azért, mert hosszasan tanakodtunk miből készülhetett a sűrű narancssárga színű étel. A pincérünk azt mondja “sweede” a züldség, amiből készült. Nagy bőszen rákerestünk a neten, mi is ez valójában, de látni még sohasem láttunk ilyet, az irodalom azt mondja hogy a tarlórépa és kááposzta keresztezéséből létrejött zöldségféle ez… Igazából mindegy is mi volt, mert nagyon finomra sikeredett, amihez most kivételesen sós scone-t kaptunk…

Megtaláljuk a köveket – henge – ami igen nagyon hasonlatos a stonehenge-hez, csak itt sokkal több van és egy nagy körben helyezkedik el, amiben van két kisebb kör alakzat, ami mentén láthatóak a kövek.

Vannak vagy 5000 évesek, de arról nem találtam infót, hogy miért épültek és mi célt szolgáltak… na erre visszatérek még. A buszra várva természetesen rajzolunk és végre tea helyett iszunk valami rendeset is például egy sört. 🙂

Az este kreatívan fejeződik be, még fényképről utólag rajzolunk egy kicsit… Anikó is megtalálja helyét, a kis kuckójában áll neki festegetni, és Móni most érez rá igazán az utinaplózás mibenlétére.

Mindennek vége… 10.06.

Dehogy mindennek, csak épp ennek a fejezetnek… A reggeli készülődés közben átfut a fejemen, hogy megint vége valaminek, milyen kár és maradnék még. De nem sajnálkozom, mert fantasztikus néhány napot töltöttünk együtt itt a vidéken. Gyönyörű helyeket láttunk, fantasztikus embereket ismerhettem meg és mellesleg rengeteget rajzoltunk is.

A visszaút előtt még a Bridge House-ban egy tradícionális angol reggelivel zárjuk a programot, ami éppen felteszi az i-re a pontot.

A national express heathraw-i járata időben érkezik és ér a célállomásra. Búcsút veszek a többiektől, hiszen én – az említett rossz foglalás miatt – másik járattal megyek, így rám még vár egy további heathrow-stansted járat. Így maradok és várok. Várok és rajzolok. Rajzolok és éppen jól érzem magam. Jól érzem magam és ez volt a cél.

Feltöltődve, kipihenve (na jó azt azért nem…) megyek haza, hogy megújult erővel vágjak neki a szorgos hétköznapoknak.

Köszönöm csajok ezt a néhány napot veletek, a szervezést, a nagy beszélgetéseket. Hálás vagyok érte. Köszönöm Tina, Erika, Móni, Anikó, Judit, Rita, Irén, Tünde és Zita.

Az ecset legyen veletek!

Az útinaplós képgaléria:

Előkészületek… 30 napos

Mindenhez kellenek előkészületek. Igen a rajzoláshoz is. Lassan indul a Vogalonga, a hosszú evezés, de hát ugyebár rengeteg szabadidő is lesz, amit hasznosan is el lehet tölteni.

Június van, a Tündérliget klubban épp a júniusi rajzkihívás halad, ahol a mai napra  a “csendélet” volt a feladat. Rakj magad elé dolgokat és rajzold le, szólt az instrukció. Én csak ránéztem az asztalomra és tudtam, hogy ma ezt fogom rajzolni.

Bevallom az idei esős szezon miatt edzésen kevesebbet voltam, mint amennyit rajzoltam, de hát ez van.

Figyeljétek a Vogalonga 2019 blogot, hamarosan kezdünk!

http://vogalonga.nemtokeletes.hu

Borító – a kezdet

Amikor nagyobb útra indulok és tudom hogy lesz időm és kedvem (ez nem is kérdés) rajzolni, mindig elkészítem jó előre a borítótervet. Így valahogy könnyebb elindítani a rajzolást.

Idén ez így sikerült… 🙂

Miska huszár Pákozdon

A húsvéti hétvégén nem bírtunk otthon maradni, gyönyörű volt az idő, így barátokkal kirándulni indultunka  közeli Velencei tóhoz. Felmentünk a Bence hegyi kilátóhoz, majd a közeli hegyen megkerestünk egy geocaching ládát. A tökéletes panorámában gyönyörködve elhatároztuk, hogy még Pákozdon tuszteletünket tesszük a Miska huszárnál.

Bevallom, messziről nem látszott, hogy közelről ilyen hatalmas lesz ez a szobor. A méreteken elámulva eldöntöttem, hogy hazaérve megfogom rajzolni, hogy jól látszódjon, ki mekkora is volt ebben a történetben…

Sajdik Ferenc kiállítás

Időről időre részt veszek Tina pénteki klubjain, ahol tematikusan mindig van valami téma amit feldolgozunk, amit gyakorlunk, amiből tanulunk. A mostani klub apropóját Vácon az adta, hogy ott látható az egyik legnagyobb magyar karikaturistán Sajdik Ferenc állandó kiállítása. Ki ne emlékezne Csukás István meséire, a Pom-Pomra, a festéktüsszentő Hapci Benőre, vagy  a Benzinszívó szúnyogra, Gombóc Artúrra. Azok a karakterek mind Sajdik Ferencnek köszönhetőek.

Sajdik Ferenc, ma már 89 éves és még mindig aktívan dolgozik. Budapesten él, de nem szereti a nyilvánosságot, nem szívesen beszél sok ember előtt, csak a munkájának él. Abban a szerencsében volt részünk, hogy a tárlatot, Sajdik egyik jó barátja Papp László vezette, így első kézből, hitelesen hallhattunk az egyes alkotásokról, bepillanthattunk a kulisszák mögé.

Sajdiknak különleges, senkivel össze nem téveszthető olyan “sajdikos” karakterei vannak. Az alkotásaiban nem kell keresni semmilyen szabályosságot, egyenes vonalakat, az úgy girbe gurbán, a perspektíván fittyet hányva jó ahogy van. Sajdik szereti vegyíteni a technikákat, ahogy a barátja elmondta, akkor van kész egy mű, ha már minden eszközt használt az asztalán.

Hogy miért ábrázolja  a lovakat szomorúnak? Mária Terézi átment-e a tiszteletére épített diadalíven? Ki vette át a Kossuth-díjat Sajdik Ferenc helyett? Ez és ehhez hasonló személyes törtenetekért érdemes elutazni Vácra, és kérni a különleges tárlatvezetést.

Néhány kép a kiállításról és néhány kép természetesen az útinaplózásról, amit a gyűjtemény megtekintését követően, a Dunaparton és főtéren alkottunk. Csodás nap volt, énidő, jókedv, barátok.